Óévi igehirdetés

AddThis Social Bookmark Button

Fölkelt tehát Bálám reggel, megnyergelte a szamarát és elment Móáb vezető embereivel. Isten azonban haragra gerjedt, amikor elment Bálám. Ezért odaállt az Úr angyala az útra, hogy feltartóztassa. Ő a szamarán ügetett, és vele volt két szolgája is. De a szamár meglátta az Úr angyalát, ahogyan ott állt az úton kivont karddal a kezében, és letért a szamár az útról, és a mezőre ment. Bálám ütni kezdte a szamarat, hogy visszaterelje az útra. Azután odaállt az Úr angyala a szőlők között egy mély útra, ahol innen is, onnan is fal volt.Amikor meglátta a szamár az Úr angyalát, odalapult a kőfalhoz, és Bálám lábát is a falhoz lapította. Ekkor újból megverte. Az Úr angyala továbbment, és ismét megállt egy szoros helyen, ahol nem lehetett kitérni sem jobbra, sem balra. Amikor meglátta a szamár az Úr angyalát, lefeküdt Bálám alatt. Ekkor haragra gerjedt Bálám, és ütni kezdte botjával a szamarat. De az Úr beszédre nyitotta a szamár száját, és az így szólt Bálámhoz: Mit vétettem ellened, hogy már harmadszor versz meg engem? Bálám így felelt a szamárnak: Mert csúfot űztél belőlem. Lenne csak kard a kezemben, meg is ölnélek! A szamár ezt mondta Bálámnak: A te szamarad vagyok. Rajtam jársz régtől fogva mindmáig. Szoktam-e ilyet tenni veled? Bálám azt felelte: Nem. Ekkor az Úr megnyitotta Bálám szemét, aki meglátta az Úr angyalát, amint ott áll az úton kivont karddal a kezében. Bálám meghajolt, és arcra borult. Az Úr angyala ezt mondta neki: Miért verted meg a szamaradat már háromszor? Azért jöttem, hogy feltartóztassalak, mert szerintem veszedelmes ez az út. A szamár látott engem, azért tért ki előlem háromszor is. Ha nem tért volna ki előlem, téged meg is öltelek volna, azt pedig életben hagytam volna. Bálám így felelt az Úr angyalának: Vétkeztem, nem tudtam, hogy te állsz velem szemben az úton. De ha nem tetszik neked, inkább visszatérek. De az Úr angyala ezt felelte Bálámnak: Menj el ezekkel a férfiakkal, de csak azt mondd, amit én mondok neked. Bálám tehát elment Bálák vezető embereivel. /4Móz 22,21-35/

edves Testvéreim!
 Azok a történetek, amik a Bibliában Bálámmal- ezzel az alapjában pogány hitű emberrel, „látóval-látnokkal”, jövendőmondóval (aki akarja is mondani amit Isten meg nem is, átkozni is akar meg nem is, el is akarja fogadni Bálák király kincseit meg nem is)- foglalkoznak, az a 3 fejezet Mózes 4.könyvében, mind egyetemes mondanivalót szeretnének megfogalmazni. Azt akarják elmondani, hogy mikor jött Isten népe, és birtokba akarta venni a megígért Kánaánt (tejjel-mézzel folyó föld, a legnagyobb áldások színtere), hogy miközben jöttek és fokozatosan telepedtek le az Izraeli törzsek: nem volt olyan nép, olyan hatalom, olyan király, olyan földi erő, ami átkot tudott volna rájuk mondani. Mert ők azért erősek, azért lehet tőlük „félni”, mert aki „felettük” van vezeti őket, Ő az erejük.
 Mindez az egyetemes mondanivaló vonatkozik most ránk is, mikor visszatekintve az elmúlt évünkre számba vesszük a mi tetteinket és az Úr tetteit mivelünk. Talán mindig az első a könnyebb feladat: el tudjuk mondani mi volt számunkra a legfontosabb, mi volt a legnagyobb jótettünk, legnagyobb vétkünk, mi volt az amiben nap mint nap helyt kellet állni akár a munkahelyünkön, akár odahaza. Isten tetteit számba venni, pontosan megmondani, hogy mikor mennyi erőt, örömöt, kegyelmet, tisztánlátást adott nekünk, viszont emberileg nagyon nehéz felsorolni. Talán odakötjük egy istentisztelethez, egy igeolvasáshoz, egy beszélgetéshez, vagy más olyan közösséghez, ahol azt láttuk, hogy Ő van velünk. Mi is elmondhatjuk ezért nagyon általánosan azt, hogy 2007-ben sem volt olyan erő, olyan hatalom, amelyik bennünket Isten erejétől megfosztott volna. Volt amikor feltartott, megkísértett, kínált átkot áldás helyett, elvonta a figyelmünket, de a jó úton nem állított meg. És volt olyan, hogy maga Isten állított meg, hogy belássuk rossz az az út, amit magunknak elképzeltünk.
 Minderről beszél nekünk Bálám története. Ebben a történetben egy, a Jordán partján várakozó Izraelről, és egy cselekvő emberről van szó: egy emberről, aki nem tartozik Isten népéhez, mégis úgy látszik mindent megtesz azért, hogy megáldja azt. Látunk egy idegen királyt is, Bálákot, aki semmit nem tud Izraelről, de félteni kezdi országát és hatalmát. Számára egy idegen nép közeledése csak azt jelenti, hogy őt valaki le akarja igázni, meg akarja semmisíteni. Ezért mindenféle segítséget keres: először katonait, majd amint belátja, hogy Izraellel szemben nem sokat ér a fegyverek ereje (meglátja valahogy, hogy Isten áll az oldalukon), más oldalról is segítséget hív. Olyasvalakit keres, aki Isten népét megfoszthatja egy ilyen erős védelemtől, akinek van hatalma átkot mondani. Egy híres jövendőmondót keres, aki nemcsak a testi harcokhoz ért, de a lélek harcairól is van tudománya, aki nemcsak testileg, de lelkileg is meggyengíti a vele szemben táborozó megszámlálhatatlan ellenséget. Ez a Bálák elhiszi, hogy Bálám majd jön és szavával (átkával, rossz erők megmozgatásával és kimondásával) még Istent is befolyásolni tudja a döntéseiben. A pogány hitébe belefér, hogy mindent meg lehet venni, hogy nincs olyan áldás, amit ne lehetne megvenni, hogy nincs olyan ember, akit nem lehetne lefizetni.
 Bálám pedig nem tud igazából nemet mondani, nem tud úgy viselkedni, mint egy megvehetetlen ember, nem biztos abban, hogy tényleg meg kell áldania Izraelt. Az egész történetben nagy különbség van Isten szava, és Bálám beszéde között. Az Úr szólítja, de ő sosem tud maradéktalanul, feltételek nélkül, határozottan engedelmeskedni. Általában szépíti, enyhíti, könnyíti, amit Isten mond, hogy ne legyen súlya az életében, hogy beszéljen Isten helyett valami/valaki más: a pénz, a hatalom, az előbbre jutás, a kivételek.
 Mi is gyakran próbálkoztunk ilyesmivel. Próbáltuk enyhíteni, szépíteni, könnyebbé tenni amit Isten nekünk mondott egy-egy istentiszteleten, a reggeli bibliaolvasáskor, éjjel álmainkban, vagy mikor együtt imádkoztunk a családunkkal. Próbáltuk súlytalanná tenni, ami súlyos, komplikálttá tenni az egyszerű engedelmességet, feltette nekünk Isten a lécet magasra, mi pedig lehoztuk a földre, és úgy oldottuk meg a problémánkat ahogy nekünk tetszik, nem úgy ahogy Neki. Mert mis is legalább olyan kísértéseknek és csábításoknak voltunk kitéve, mint Bálám. Mert alapjában mindig meg lehetne minket venni, és mindig el lehet nekünk adni valamit. Sok mindennel lehet minket megvenni: néha elég néhány szép szó, máskor több kell, állandóan dicsérni kell minket, hogy milyen jók vagyunk. És ha így levesznek minket a lábunkról, akkor már könnyen mondunk átkot arra, amit Isten megáldott az életünkben: legyen az akár a családunk, az egészségünk, , akár a gyülekezetünk, akár az egyházunk. Az ember bárkiről és bármiről meg tud feledkezni, ha kellően csábítgatják. Tudunk és gyakran szeretünk is rosszat mondani arról, aki sose bántott minket, és arról ami mindig a javunkat szolgálja. Mindent megteszünk, ha könnyíteni akarunk Isten parancsain, ha valamiért nem tettszik az, amit nekünk mond.
 A mai történetbe nézve lehet olyan hiányérzetünk, hogy nem találjuk benne az Isten népét, a közösséget, szó sincs áldásról és átokról, szó sincs kísértő ellenségről, nem hangzanak el szép próféciák. Csak Bálámot látjuk, ahogy reggel felnyergeli a szamarát, és indul, hogy beszéljen Bálák királlyal. Csak a hosszú útra induló, szűk útra tévedő, falak és kerítések között haladó embert látjuk, aki olyan úton megy, és olyan dolgokkal találkozik, amik elől nem lehet kitérni se jobbra, se balra. Egy emberről hallunk, aki mérgében veri a szamarát, aki őt hordozza, és aki nem látja meg az úton elé álló „angyalt”. Egy meseszerű történetet hallunk, ami tele van kalanddal, beszélő hátasállattal, Isten felfegyverzett (az úton kivont karddal álló) követével. Végül, az út végén látjuk Bálámot, akinek megnyittatik a szeme, és látja azt, aki hozzá beszél. Bálám elindul futva, szökve a sorsa elől, mégis szembetalálkozik saját kijelölt sorsával (sors elől futva, mégis szembe sorssal- Dsida J.). Ez a mesébe illő történet egy szökést beszél el, egy szökevény prófétát állít elénk, akiről Isten nyilván tudta, hogy nem akar vagy nem tud úgy cselekedni, ahogy Ő mondja. Akiről Ő előre tudta, hogy útját kell állni, meg kell próbálni, szembe kell vele állni, sőt, szembe kell vele szállni ahhoz, hogy a jó úton haladjon tovább. Mégse mese tehát ez a történet, nem is egy legenda a beszélő szamárról. Hanem azt adja elénk, hogy az Úr személyesen áll velünk szemben, ha kell, Ő próbál meg, Ő vezet el addig, és nyitja meg a szemünket annyira, hogy azt mondjuk: Vétkeztem, mert nem tudtam, hogy Te állsz velem szemben az úton.
 Sok okot ad arra nekünk ez a történet, hogy ne szeressük. De nem azért, mert olyan hihetetlen, ami benne történik, hanem azért, mert olyan kérdéseket feszeget, amikre nem könnyű választ adni: Miért haragszik meg Isten arra az emberre, akit Ő maga küldött el? Miért állítja elébe felfegyverzett követét, és miért fenyegeti meg halálosan? Miért nyílik meg először a szamár szája, és csak azután az ember szeme? Miért viselkedik az ember durván: veszekszik, verekszik, haragszik és alig tud kiengesztelődni?
 Ezek a kérdések jogosak, hiszen alig indul el Bálám, rögtön ezt olvassuk: Megharagudott Isten, hogy elment (szósz. fellángolt/meggyulladt az Úr haragja, mert útnak indult). Isten sokszor engedélyez olyat, amit Ő maga nem helyesel (Kálvin). Haragszik, mert megengedte, amit nem helyesel. Haragszik, mert az ember megy, (be)indul, elsőre, gondolkodás nélkül, imádkozás nélkül, csend és elnyert békesség nélkül. Gondol egyet reggel Bálám és belevág, mert látja a maga jó esélyeit ebben az útban, és talán még Bálák kincsei is felcsillannak előtte. Vagy egyszerűen azt gondolja, hogy végre olyat tehet, olyat mondhat, amivel feltűnik, amiért pénzt kap- hogy végre valami nyereséges vállalkozásba kezdhet. Könnyen lehet, hogy egyébként egy félretett ember volt, egy meg nem becsült jövendőmondó, egy lehetőségeitől megfosztott látnok. Akinek egykor volt miért dolgoznia, felkelnie, de hosszú ideje már nincs miért. Most felkínálnak neki egy jó esélyt a munkára és a jövedelemre, és megy.
 Ki ne indulna el közülünk az ő helyében? Ki volt közülünk olyan az elmúlt év bármely napján, hogy eldobott volna magától egy jó lehetőséget? Mert mindenben emberi számítások vezetnek minket. Szeretjük előre tudni mi mennyi hasznot termel, hány elvetett mag kell ahhoz, hogy bő termés legyen,tudjuk hány éjszaki szolgálatért kapunk több fizetést. Még a gyülekezet dolgait is aszerint mérjük, hogy termeltünk-e valami hasznot, hogy mennyi bevételt hoznak az ünnepi istentiszteletek, hogy hoznak-e „a konyhára” valami újat a megválasztott új és régi presbiterek. Sokszor az is csak számításból volt, mikor hagytuk hogy mások dicsérjék a munkánkat, jó embernek tartsanak, jó/hűséges gyülekezeti tagnak, becsületes munkásnak, kedvesnek és kegyesnek, jó tanítónak, jó képviselőnek, aki szívén hordozza az egész falu életét. Szeretjük, ha köztisztességben álló emberként gondolnak ránk, aki becsületben élte meg a nyugdíjas kort, aki nem csak szedi a nyugdíját, hanem aktívan dolgozik. Szeretjük olyan fiatal embernek gondolni magunkat, aki duzzad az erőtől, és tanul és munkát vállal, mert az látszik rajta, hogy minden téren sikeres akar lenni. Úgy látjuk, hogy amit sokan mondanak, amiért sok dicséretet kapunk, amiért sokat ígérnek az igaz.
 De általában nem így van. Hanem úgy van, mint Bálámmal, akire az Úr megharagszik, és elé áll (mint egy útonálló), hogy kísértse, hogy ellenfele/ellensége legyen azon az úton (l-satan, mondja itt a héber szöveg). Isten követe „sátánként” áll oda, kész a kísértő szerepét is magára venni, azért, hogy az embert megpróbálja, hogy ellenkezzék vele (Károli). Megtörténik ugyanez háromszor is. Isten követe kivont karddal áll meg Bálám előtt, hogy ellenkezzen vele, hogy ellenfele legyen, de sikertelenül. Mert ez a Bálám, nem olyan, mint Jákob, aki az Istennel való éjszakai harcban megújul, Izraellé válik, mert annyira akarta Isten áldását, hogy az életét is odaadta volna. És Jézus Krisztusra sem hasonlít, akinek bármit kínált háromszor is a kísértő, csak Istennek engedett.
 Bálám nem ilyen harcos típus. Ő megy, viszi őt a szamár, veszekszik, verekszik, haragszik, ha nem tud kitérni, akkor is, ha a falhoz szorul, akkor is. Nem szállna le a földre semmi pénzért, nem tudna megállni és megharcolni, amit Isten meg akarja, hogy harcoljon. Az Úr jelzi neki, hogy se jobbra, se balra ki nem térhet, ő ennek ellenére folytatni kívánja az útját.
Sok mindent láthatott eddigi pogány életében, sok istenséggel találkozhatott, de az egy-élő-igaz Úrra nem nyílt fel a szeme. Látott eddig lehetőségeket, tudta hogy miért mit várhat az emberektől, de egészen eddig az útig nem találkozott azzal, aki először ellenfelévé válik, majd saját magát fedi fel neki.
 Bizonyos értelemben mindannyian ilyen „látnokok” vagyunk. Látjuk az életünk eddigi menetét, végig tudjuk nézni mi történt velünk, hogyan neveltük a gyerekeinket, hogy álltunk helyt azokban a dolgokban, miket kaptunk. Látjuk az „isteneinket” is: látjuk, hogy mire és kire áldoztuk a legtöbbet, hogy kitől és mitől vártuk a legtöbbet. Fel tudjuk sorolni a betegségeinket, látjuk magunk szerint azt a földi pályát, amit bejártunk, és látjuk azt a pályát is, amit eltévesztettünk. Minden ember így pályaválasztó, de sokan sokszor pályát és célt is tévesztünk.
 Bálám is választott magának egy földi pályát, egy ösvényt, egy szoros utat, melynek végén úgy gondolta ott áll majd Bálák király az előre beígért kincseivel. De nem ezt a királyt találja meg, hanem azt, ki saját magát fedi fel neki. Minderről így tudósít a Szentírás: És felfedte az Úr Bálám szemeit. És ekkor már látta az Úr angyalát az útban. Meghajtotta magát és ezt mondta: Vétkeztem. Pályát tévesztettem, mert nem tudtam, hogy te állsz előttem az útban.
Arra is rádöbben Bálám, hogy Isten veszedelmesnek, elkapkodottnak, értelmetlennek látja az útját, azért áll elé és állítja meg.
 Így tud minket az Úr megállítani, minden istentiszteleten. Teszi ezt azért, hogy többet és nagyobbat lássunk saját magunknál. Teszi ezt azért, hogy lássuk az Ő Fiát, aki az út, az igazság és az élet. Teszi ezt azért, hogy visszatérjünk, megtérjünk Őhozzá, minden földi áldás kútfejéhez: most és örökkön-örökké. Ámen.