Tanítványságunk

AddThis Social Bookmark Button

Jézus ezután nyomban kényszerítette tanítványait, hogy szálljanak hajóba, és menjenek át előtte a túlsó partra, amíg ő elbocsátja a sokaságot. De miután elbocsátotta a sokaságot, felment a hegyre magánosan imádkozni. Amikor beesteledett egyedül volt ott. A hajó pedig már messze eltávolodott a parttól, és a hullámok között hányódott, mert ellenszél volt. A negyedik éjszakai őrváltáskor odament hozzájuk Jézus a tengeren járva. Amikor a tanítványok meglátták, hogy a tengeren jár, megrettentek, azt mondták, hogy kísértet és ijedtükben felkiáltottak. De Jézus azonnal megszólította őket, és ezt mondta:
"Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!" Péter ekkor így szólt hozzá: "Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy menjek oda hozzád a vizen". Mire ő így szólt: "Jöjj!" Péter erre kiszállt a hajóból, elindult a vizen, és Jézus felé ment. Amikor azonban az erős szélre figyelt, megijedt, és amint süllyedni kezdett, felkiáltott: "Uram, ments meg!" Jézus azonnal kinyújtotta a kezét, megragadta őt, és ezt mondta neki: "Kicsinyhitű, miért kételkedtél?" És amint beszálltak a hajóba, elült a szél. A hajóban levők pedig leborultak előtte, és ezt mondták: "Valóban Isten Fia vagy!" /Mt 14,22-33/

Keresztyén Testvéreim!
Az Úr Jézus előre küldi tanítványait a túlsó partra, miután öt kenyérből és két halból megvendégelt ötezer embert. Szüksége volt a csendességre, az Atyával való közösségre. Életében ez állt az első helyen. Újra ismétlődnek életében azok a pillanatok, amikor teljes csendességben egyedül akart maradni az Ő mennyei Atyjával. Nemcsak az emberekre figyelt, a segítségért Hozzá sietőkre, a betegekre, elesettekre, bűnösökre, hanem elsősorban az Istenre, hogy az Ő akaratát betöltse. Jézus ebben találta meg életének igazi értelmét. Öröme abban teljesedik ki, hogy az engedelmesség által dicsőítse Istent. Ebből merít mindig erőt szolgálatai újabb és újabb szakaszához. Szüksége van lelki békére, hogy ezt továbbadhassa, szeretetre a szívébe, hogy ezt vigye az emberek közé, lelki felemelkedettségre akármilyen hitetlen környezetbe is indult, hogy így hívjon hitbeli életre elesetteket, szenvedőket, tétovázókat, viszálykodókat. A belső elcsendesedéseiből merített erőt használja elvégzendő munkájához, gyógyításaihoz, csodatételeihez. Ebből fakadóan reménységgel, és örömmel végezte földi küldetését. Sosem látjuk Őt kétségbeesettnek, csüggedőnek, reménytelennek, akármilyen hitetlen környezetbe is kerül, még a saját prófétáját nem kedvelő Názáretben sem.
Miközben Jézus egyedül marad, hogy imádkozzon mennyei Atyjához, a tanítványok hajóba szállnak és útnak indulnak a túlsó partra. Hirtelen ellenszél támad és a hajó veszélybe kerül. Az erősödő hullámok, az éjszaka sötétje, a haláltól való félelem riasztja a tanítványok szívét. Kétségbeesetten kapaszkodnak még evezőikbe, gondolván így talán megmenekülnek. Minden ellenük szól, s ők nem tudják partot érnek-e . Meglepő, hogy nem hangzik fel ajkukról a szó a halál ellen, a sötétség ellen, félelmeik ellen, csak az előttük levő út van a gondolataikban és a fájdalom a szívükben, - mi lesz ha elveszünk? Pedig szólhatnának, segítségül hívhatnák az Urat, akit olyan sokszor láttak csodákat tenni, betegeket gyógyítani, de nem teszik. Nem gondolnak Rá, annyira betölti szívüket a félelem. Nem akarnak elsüllyedni, de képtelenek önmagukról megfeledkezni és máshonnan kémi, várni a segítséget.
A tenger háborog, a rémület egyre inkább nő a szívükben, s akkor a negyedik éjszakai őrváltáskor, azaz hajnali három óra tájban megjelenik Jézus. Milyen megrendítő. Ők nem gondolnak Jézusra, Jézus viszont gondol rájuk, mégpedig mentő szeretettel.
Sokszor így van ez a mi életünkben is. Megfeledkezünk a mi Urunkról, s még kétségbeejtően nehéz élethelyzeteinkben is csak önmagunk körül forgunk. Önmagunk eszére, erejére, képességeire számítunk. Milyen jó lenne megfeledkezni önmagunkról! Ha ezt tennénk, akkor eszünkbe jutna Isten bennünket is megmenteni akaró szeretete. Mert ha csak az "én" lesz az irányadónk, útmutatónk, akkor ugyanaz fog történni velünk is, mint ami a tanítványokkal történt. Megfeledkezünk Jézusról, a mi Szabadítónkról, megfeledkezünk az Őáltala kínált mentő segítségekről, az igazi örömről, az Isten szeretetéről. Pedig ha meglátnánk, hogy Isten nélkül "nyomorult, szánalmas, szegény, vak és mezítelen" /Jel 3,17/ vagyok, akkor soha nem feledkeznénk meg Jézusról, aki által gazdagodhatna szüntelen az életünk.
Vajon mi milyen tanítványoknak bizonyulunk? Engedelmeseknek, hűségeseknek, erőseknek, az Úrban bizakodóknak, reménykedőknek? Vagy talán olyanok vagyunk mi is, mint a tanítványok a viharban: önmagunk erejére számítók, az isteni segítségről megfeledkezők, a nehézségeket nagynak látók és nagynak láttatók?
Jézus a tenger hullámain hánykolódó tanítványokat meg akarja tanítani arra, hogy életüket csupán önvédelemmel nem tudják megmenteni. Reménytelen küzdelmükből kimozdítja őket. A tengeren járva közeledik feléjük. De mivel nem az Úrtól várnak segítséget, nem hozzá folyamodnak oltalomért egyik rémületből a másikba esnek, mikor Jézust közeledni látják.
Pedig az öröm pillanata kellett volna, hogy legyen ez a találkozás a számukra. Öröm megmenekülésük felett, az életben maradásuk felett, és legfőképp afelett a szeretet felett, amellyel Jézus utánuk ment.
Így jött utánunk is Jézus, erre a földre, hogy kimentsen minket életünk viharaiból győzelmesen. Eljött, hogy küzdelmeinkben mellettünk álljon, hogy soha ne kelljen azt éreznünk, hogy csak a saját erőnkre, eszünkre, ügyességünkre számíthatunk. Azért jött, hogy merjük Őt segítségül hívni, merjünk Vele számolni, Benne reménykedni, hogy csüggedéseinket az öröm váltsa fel, félelmeinket a reménység.
Jézus látja a tanítványok rémületét, megszólítja őket: "Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!" Ilyen szeretettel, bátorítással közeledik hozzájuk. Nem bírálja őket, nem hiányosságukra mutat rá, nem hitük ill. hitetlenségük fölött mond ítéletet, hanem szavaival reményt hirdet, örömet hoz nekik, a békét hozza és adja szívükbe: "Ne féljetek!" Az átélt kudarcuk arra volt jó, hogy ne akarjanak pusztán önmaguk erősek lenni.
Péter így szól az Úrhoz: "Uram, ha Te vagy, parancsold meg, hogy menjek oda hozzád a vizen". Mire Ő így szólt: "Jöjj!" Péter kiszáll a hajóból és elindul Jézus felé. Amíg tudott Jézusra tekinteni addig járt ő is a tenger hullámain. Amíg feltétel nélküli bizalom volt Péter szívében addig minden rendben volt. Csodát élt át az Úrral.
A baj akkor kezdődött, amikor Péter elfordítja tekintetét Jézusról és inkább az erős szélre figyel. Hirtelen félelem fogja el és a feltétel nélküli bizalmat felváltja a kétség a szívében, és süllyedni kezd.
Mai világunkban is így van ez. A lehetőség számunkra is adott. Nézhetünk Jézusra, de el is fordíthatjuk Róla tekintetünket. A következmények azonban tisztán kirajzolódnak előttünk ebben a történetben. Míg az Úrra figyelünk addig győzelmes utakon járunk, de ha elfordítjuk tekintetünket, akkor könnyen a lehúzó erők játékszereivé válhatunk.
Péter süllyedni kezd. Milyen nagy ajándék, hogy van számára lehetőség a kiemelkedésre. S milyen nagy ajándék, hogy ezzel a lehetőséggel mi is élhetünk. Süllyedésinkben, nehézségeinkben, erőfeszítéseinkben jusson eszünkbe, hogy ne csak a saját erőnkre akarjunk támaszkodni. Péter átélte a süllyedés pillanatában, hogy itt mennyire kevés, véges az ő ereje és önmagától már nem várhat esélyt a szabadulásra. A hit láttatja meg az emberrel, hogy a segítő, a helyes megoldást hozó és adó nem más, mint Jézus Krisztus. Ne életünk hullámait nézzük, hanem Jézus Krisztust! Ő annyira szeret bennünket, hogy nem akarja hogy elvesszünk. Az Ő nagysága abban mutatkozik meg, hogy le tud hozzánk hajolni. Ahogyan Péternek nyújtotta kezét, hogy megszabadítsa, úgy nyújtja felénk is. Kérdés, hogy meg akarjuk-e fogni ezt a felénk nyújtott kezet? Elfogadjuk-e Krisztus életet mentő, a mélységből felemelő, távlatokat nyitó kezét? Ne engedjük, hogy elsodorjon bennünket a körülöttünk kavargó élet, és ne csak a külső körülményekre figyeljünk, hanem keressük az Urat, emeljük fel tekintetünket, és Tőle kérjünk segítséget. A próbatételek teszik világossá előttünk, hogy mennyire gyenge a hitünk, de eközben átélhetjük, még jobban megismerhetjük Isten hozzánk lehajló, felemelő szeretetét. Szabadításunkat, megmentésünket csakis Jézus Krisztusban láthatjuk. Őbenne, aki nem aranyon vagy ezüstön váltott meg minket, hanem drága vérén.
Akarjunk kiemelkedni süllyedő életünkből, pontosabban akarjuk, hogy Jézus kiemeljen bennünket. Legyen életünkben Ő a legfőbb oltalom, akihez bármikor folyamodhatunk segítségért.
Ha rá merjük bízni életünket az Úrra, ha engedjük, hogy Övezessen, irányítson, utat mutasson, akkor életünkben is valóra válik az Ige szava, és a zsoltárossal mi is együtt mondhatjuk: "Lenyúlt a magasból és felvett, a nagy vizekből kihúzott engem." /Zsolt, 18,17/. Ámen.
Köszönjük Urunk, hogy ismersz bennünket, mindnyájunkat. Hálát adunk Neked azért, hogy magadra vetted bűneinket, fájdalmainkat, elesettségünket. Bocsásd meg Urunk kishitűségünket, Tőled való távolodásainkat. Köszönjük, hogy Te túláradó szeretettel nézel ránk, magadhoz hívogatsz bennünket és bűnbocsánatot, örökéletet hirdetsz.
Add Urunk, hogy meglássuk nélküled mennyire elveszettek vagyunk, mennyire üres és kiszolgáltatott az életünk. Add, hogy tudjuk megalázni magunkat Előtted, tudjuk felismerni Benned a felénk közelítő szeretetet, irgalmat, gondviselést. Áldd meg életünket, hogy tudjunk Rád figyelni, Téged segítségül hívni és Neked adni hálát szüntelen. Ámen.