Mire várjunk?

Mondott nekik egy példázatot is: „Nézzétek meg a fügefát és a fákat mind: amikor látjátok, hogy kihajtanak, már magatoktól is tudjátok, hogy közel van a nyár. Így ti is, amikor látjátok, hogy mindezek bekövetkeznek, tudjátok meg: közel van az Isten országa. Bizony, mondom néktek: nem múlik el ez a nemzedék addig, amíg mindez meg nem lesz. Az ég és a föld elmúlik, de az én beszédeim nem múlnak el.” /Lk 21:29-33/

Jézus a halálára készül. Szó szerint, már csak néhány nap választja el attól, hogy visszaadja lelkét Mennyei Atyjának. Ehhez mérten lesznek a példázatai, figyelmeztetései egyre erőteljesebbek. Tudja, hogy már nincs sok ideje hátra ebben a földi létben, ezért elmondja, elismétli mindazt, amit fontosnak tart a tanítványok lelkére kötni.
Ezért beszél az előző versekben az utolsó idők jeleiről. Nem megfélemlíteni akarja hallgatóságát, és nem azt akarja, hogy az emberek állandó rettegésben, vagy kényszeres vizsgálódásban éljenek. Kétségkívül, szavait többen is fenyegetésként értelmezték, hiszen Jeruzsálem ítéletes elpusztulását is megemlíti az utolsó idők jelei között.
Jézus korabeli népét legfőképpen a várakozás jellemezte. Ebben nagyon hasonlítottak a mai kor emberéhez, amikor annyi felé figyel, jeleket keres, sokan a jövőt kutatják, igyekszenek felismerni, megérteni, mit üzennek a csillagok vagy más természeti jelenségek.
Jézus idejében sok minden arra utalt, hogy a próféciákban említett jelek és történések megvalósultak, és a világ egy hatalmas változás előtt állt. Bárkiben, aki kilépett a nagyközönség elé, és a Szentírás alapján beszélt az emberekhez, megpróbálták meglátni azt, akit az Úr az Ő küldöttein keresztül megígért. A zsidó nép annyi szakadáson, lemondáson ment már keresztül, annyira megcsömörlött az elnyomó római hatalom önkényeskedésétől, a kiüresedő vallásosságtól, a megromló erkölcsöktől, az élet egyre nehezebben hordozható terheitől, hogy sokakban már csak az tartotta a lelket, amit a Mindenható Isten előkészített, hogy van valahol egy szabadító, aki azért jön majd el, hogy mindezt majd jobbra fordítsa.
Bár Isten világosan megmondta, mire számítsanak, kit várjanak, mégis, ellentétes nézetek álltak egymással szemben. A nép egy része, kétségkívül a római megszállás vesztesei, abban reménykedtek, hogy a Messiás, mint hadvezér, kiutasítja a rómaiakat, és visszaszerzi a választott nép elveszett dicsőségét. Sokan vártak azonban egy lelki ébredésre is, mert a vallás egyre inkább csak a hatalom eszközévé vált, a farizeusok és papok között sokan éltek vissza a rájuk ruházott jogokkal. A vallás és hit elszakadt egymástól. A népnek belső megújulásra volt szüksége, hogy újra megtalálja azt az utat, amelyről oly sokszor letért – és most, ebben a zavaros helyzetben úgy tűnt, végleg.
Ezért figyelték olyan buzgón a megjelenő prédikátorokat, akik valamiben különlegesek voltak. Jézustól már szolgálata elején megkérdezték: „Te vagy-e az eljövendő, vagy mást várjunk?” (Lk 7:20). Egyrészt azért, mert Keresztelő Jánosban látták a Messiást, mivel azonban ő nem tudta tovább betölteni a tőle elvárt feladatot, a csalódott nép nem akarta idejét vesztegetni.
Mit várjon a nép? Hova tekintsen? Mit tartson szem előtt? Jézus-e az, aki beteljesíti a váradalmakat?
Ugyanez a kérdés megmaradt követőiben is, amikor az utolsó földi napjait élte. Néhányukban megrendült a bizalom, annyira, hogy a hozzá legközelebb állók közül került ki az, aki elárulta Őt. Jézus ismeri ezt az érzést, látja a bizalmatlanságot. Látja, és érzi, hogy sokan még mindig csak a csodás gyógyítások, a frappáns igehirdetések miatt követik, és mindig újabbra, erősebbre, nagyobbra vágynak. Ő már tudja, hogy Jeruzsálem a végső állomás. Onnantól fogva valóban megváltozik minden, a választott nép sorsa, a világ menete.
Ezért akarja felkészíteni az övéit az előttük álló helyzetre. Világosan megmondta, már korábban, hogy halál vár rá, de ez nem lesz végleges, mert van tovább. Lehet, és kell tovább várakozni, mert Isten csodálatosan teljesíti be az ígéreteit. A feltámadás által elkezdődik az Isten új rendje.
Miután Jézus felvitetik a mennybe, ismét elhangzik egy kérdés: „…miért álltok itt az ég felé nézve?” (ApCsel 1:11) Az emberek csodálkoznak, és nem tudják, mit, mire várjanak. „A Pártfogó pedig, a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő tanít majd meg titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit én mondtam nektek.” (Jn 14,26)
A Szentléleknek kell emlékeztetnie a keresztyéneket Jézus szavaira. Arra, amiben nem mertek hinni és bízni, amíg közöttük járt. Amit nem mertek kimondani, amíg testben velük élt: hogy Ő az, akire várt a nép hosszú évszázadok óta. Ő az, aki teljes joggal mondja ki: „elvégeztetett”.
Utolsó beszédeinek egyikében, amely az alapigénkben hangzik el, megmutat valamit Isteni hatalmából: az utolsó idők jeleiről kezd beszélni. Ezzel mutat rá arra, hogy még a halál sem állíthatja meg az Ő hatalmának terjedését, és valami történni fog. Nemcsak annyi, hogy Jézus felmegy a mennybe, aztán mindenki éli az életét tovább, egy kedves, áldott emlékkel a szívében. Ő azért jött, azért élt közöttünk, mert felkészít, előkészíti a világ útját ezután. Az őt követő emberek felelősséget kapnak, a világban úgy élni, mint akiknek polgárjoguk van a mennyben (Fil 3:20-1). A keresztyén ember nem céltalanul él a világban, hanem nyitott szemmel jár, figyeli a körülötte zajló eseményeket. Nem gyanakodva, félve, aggódva, hanem reménykedve, szeretettel. Az Isten Fiától kapott útmutatás felkészít minket arra, hogy jól értelmezzük a minket érintő történéseket.
A mai kor keresztyén embere várhat-e még valamire? Haladjunk a korral, és annak minden közhelyes élvezetével? Álljunk csendben, az eget kémlelve, hogy ne kelljen a világ kísértéseire és gyarlóságaira figyelnünk? Hol állunk keresztyénként? Elhisszük-e, hogy Isten a világban változást és hitünkben ébredést készít elő? Hogy erőssé tesz, ellenállóvá a próbatételek által?
„Nézzétek meg a fügefát és a fákat mind: amikor látjátok, hogy kihajtanak, már magatoktól is tudjátok, hogy közel van a nyár.” Egy reményteljes képpel mutat arra Jézus, hogy a benne bízók számára az utolsó idők jelei nem félelmetesek. Bár természeti katasztrófákról, rémisztő jelenségekről beszél, mégis, a tavasz-nyár jelképével él, amely a kikelet szépségét, az új élet sarjadását juttatja eszünkbe. A születés, az új élet a fájdalom útján érkezik el a világba, és mégis, örömteljes a várakozás, a megérkezés. Ezért kívánja Jézus felkészíteni híveit, bennünket is, arra, mi áll előttünk, hogy a világban jelenlevő tömeghisztéria, a búskomor „világvége” hangulat ne befolyásoljon bennünket. Számunkra mindaz, ami történik, azt jelenti: „Közel van az Isten országa.” Ez pedig örvendező keresztyénekké változtat bennünket (Fil 4,4-7).
A világ riadalmával szemben a Krisztushoz hűségesek számára a megváltás teljessége érkezik el. Amennyire magától értetődő, hogy amikor a fák kihajtanak, akkor közel van a nyár, ahhoz hasonlóan, bár összehasonlíthatatlanul nagyobb mértékben magától értetődő, hogy amikor az utolsó idők jelei eljönnek, akkor már valóban közel van az Isten országa. Ez bennünket is ösztökél arra, hogy még jobban odafigyeljünk az Úr parancsára, és maradjunk hozzá hűségesek.
Jézus akkor beszél a reménységről, amikor őt magát a haláltól már csak pár nap választja el. Ez azonban nem gátolja meg az Isten hatalmának megmutatkozását. A mi félelmeink, kétségeink, hitbeli gyengeségeink lehetnek okai a lélek halálának bennünk, de még ezek sem állítják meg az Ő csodálatos kegyelmének, hatalmának megnyilatkozását. A mi feladatunk tehát nem más, mint az, amit a tanítványaitól is elvárt, hogy álljanak készen, legyenek éberek, és imádkozzanak vele együtt. „Minden imádságotokban és könyörgésetekben imádkozzatok mindenkor a Lélek által. Éppen azért legyetek éberek, teljes állhatatossággal könyörögve az összes szentekért.” (Ef 6,18). „Az ég és a föld elmúlik, de az én beszédeim nem múlnak el.” Ámen.